Illúziók a munka világáról avagy amikor a hivatásod keresed, de csak munkát találsz
Mindig is idealista voltam, és ez egyértelműen kihatott a karrieremre, amit ha le kéne rajzolni, leginkább egy ívesen kacskaringózó, több helyen elágazó patakra hasonlítana.
A munkakeresés sokáig olyan volt nekem, mint a párkeresés: egyre csak az igazit kerestem, de élveztem az ismerkedést is. El tudtam magam képzelni sok szerepben, ezért diákmunkák sorát próbáltam ki: ügyfélszolgálatoztam, lektoráltam, voltam sales asszisztens. Mindegyik pozíció olyan volt, mintha kicsit beleülnék valaki más életébe, és kipróbálnám, milyen egy másik nézőpontból nézni a világot. Igaz, egyiket sem éreztem a magaménak, de tetszett az az izgalom, amit az új munkakörrel érkező új identitás jelentett.
Cukor, só és minden mi jó
Azt hiszem, az identitás a kulcsszó. Meg voltam győződve róla, hogy a munkám én vagyok, hiszen ez volt belém kódolva gyerekkoromtól kezdve. Pont egy olyan időszakban nőttem föl, amikor a rajzfilmekben egyre inkább megjelentek a hivatástudattal rendelkező női karakterek, akiknek gyakran a munkájuk volt az egyik alapvető jellegzetességük. Gondoljunk csak a Tini nindzsa teknőcök félelmet nem ismerő riporterére, April O’Neilre; A varázslatos iskolabusz inspiráló, zseniálisan kreatív tanárára Miss Mitzire; a Csipet csapat problémamegoldó mérnöki csodájára, Sziporkára; és akkor azokat a karaktereket, akiknek a küldetésük a gyengék védelme, a világ megmentése és a gonosz elleni harc, még nem is említettem. Rajongtam ezekért a karakterekért, és a mesék színes motorcsónakjának farvizén evickélve belenőttem egy olyan világképbe, amiben a munkám definiált engem. Aztán 20 év múlva majdnem bele is fulladtam ugyanebbe a vízbe, ami hirtelen bányatóvá mélyült.
Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy ezek rossz karakterek voltak vagy rossz reprezentáció – sőt, a mai napig szeretem őket. De az én idealizmusommal és fiatalkori naivitásommal kombinálva (cukor, só és minden, mi jó, ugye) a hatás nem egészen az lett, amit várnánk.
Ezeknek a mesefiguráknak a munka egyenértékű a szabadsággal. Nem választódik le a munka a magánéletükről, mert nem munkájuk, hanem hivatásuk, küldetésük van.
Nem ingáznak a munka és a szabadság egymástól teljesen elhatárolt zsebuniverzumai között, hanem a szabadságot, a barátságot, a kalandokat mind a hivatásukon keresztül élik meg.
Tehát nincs más dolgom, csak megtalálni a hivatásom, igaz? Amiben én is megtalálom a helyem, a tehetségem, és rajta keresztül kötök majd barátságokat, és leszek hasznos a környezetemnek és a világnak.
És a kotyvalékba keveredett X vegyszer
A bemutatkozásomban talán olvastad, hogy telesalesesként kezdtem. Gimnázium mellett, délutánonként hívogattam idős embereket, akiket rá kellett volna beszélnem egy új előfizetésre, amire abszolút nem volt szükségük. Azt hiszem, kevés olyan dolgot csinálhattam volna, ami távolabb van attól, amit elképzeltem. De nem adtam fel, próbálkoztam tovább.
Az sem segített, hogy a környezetemben sokszor azt láttam, hogy a hasonló korúak milyen határozott elképzelésekkel rendelkeztek: én informatikus leszek, én lótenyésztő, én gyógytornász. Én képtelen voltam letenni a voksom egy terület mellett. Színötös voltam, és érdekelt az informatika, érdekelt a biológia, érdekelt a művészet.
Nem tudtam választani. Így a bölcsészkart választottam.
Igen, tudom, de hallgass végig – mert úgy éreztem, hogy ott van a legnagyobb esélyem megismerni az emberi élményt annak teljességében. Az irodalmon és az emberekkel való folyamatos interakción keresztül beleláthattam az emberi működés egy kis szegletébe. Ezt a döntést azóta sem bántam meg. Sőt, a hivatásomra is rábukkantam, de keserédes találkozás volt.
A szupererő, ami mégsem ment meg
Az egyetem mellett és után is dolgoztam tanárként felnőttképzésben; egy időben munka mellett adtam órákat, aztán KATA-s vállalkozóként, főállású tanárként több nyelviskolánál is tanítottam. A mai napig úgy érzem, akkor vagyok igazán elememben, ha tanítok. Ösztönösen jön és feltölt, nem pedig lefáraszt. De – és itt kezd el mélyülni az a bizonyos bányató – az iskolai rendszerben történő tanítás Magyarországon olyan kihívás, amire én sosem vágytam, sosem éreztem a magaménak. Ezzel együtt minden tiszteletem azoké a tanároké, akik továbbra is kitartanak, és életben tartják az oktatást.
Amit a legjobban élveztem a nyelvoktatásban, az az, hogy segíthettem a diákjaimnak vagy csoportjaimnak elérni azt a célt, ami elérhetetlennek tűnt. Szerettem személyre szabni az órákat, felmérni, hogy mi érdekli a társaságot, milyen félelmeik és előítéleteik vannak a nyelvtanulással kapcsolatban, és elérni, hogy a félelmet felváltsa a kíváncsiság. Ki akartam nyitni előttük az ajtót, amin majd ők fognak átsétálni; én csak megyek mögöttük, terelgetem őket és mondogatom nekik, hogy: „De igen, meg tudod csinálni!” A legnagyobb sikerem az volt, hogy regisztrált munkanélküli csoportban – ahol az átlagéletkor 40 és 50 év között volt – az abszolút nulláról eljutottunk odáig, hogy négy hónap után alapszinten beszélték a nyelvet, és miután véget ért a kurzus, mindenképpen szerették volna folytatni.
Tartsd bent a levegőt
És kis híján itt fulladtam meg a bányatóban. Nagyon nehezen tudtam annyit keresni a tanítással, amennyire szükségünk volt. Napközben szinte nem voltak óráim, csak kora reggel és este, így éreztem, hogy minimum részállásban vissza kell mennem az irodába. Amikor elindult a COVID, kénytelen voltam teljes állásban visszatérni a multihoz. Előtte is dolgoztam már multikban, és mellette megmaradt a tanítás, de a karantén alatt már nem sikerült megtartani. Úgy éreztem, hogy ez a részem elveszett, és ha túl sokáig nem használom, már nem kaphatom vissza. Viszont nem tudom fenntartható formában végezni. Igazi patthelyzet.
Persze beleástam magam a multis munkákba, de egyik sem volt ugyanaz. És nem váltogathattam annyit, mint a diákmunkáknál,
nem használhattam a Professiont Tinderként
mert rám fogják, hogy nem vagyok lojális. Hozzájuk sem, de közben magamhoz sem – mert miközben dolgozom, és jól dolgozom, sosem érzem azt, hogy a helyemen vagyok. Éveken át ez az érzés teljesen felemésztett: hiába próbálkozom, képtelen vagyok elérni azt a teljességet, munkán keresztüli önmegvalósítást, amiről mindig azt hittem, hogy lehetséges, sőt, alapvető.
Emelkedj fel
Ám aztán az éveknek és a sok embernek köszönhetően – akik művészek, biológusok, tanárok, zenészek, jógaoktatók, de akiket multis karrierem során különféle Analystként vagy SME-ként ismertem meg – ez a fiatalkori, munkáról alkotott idealizált képem sokkal árnyaltabb lett.
Nem mondom, hogy néha nem merülök még ma is a víz alá, de már annyira magabiztosan úszom, hogy tudom: vissza tudok térni a felszínre.
